Amikor a kék szem megfakul (1. fejezet - részlet, folytatás)
- 2003 márciusa. Öltönyös férfiak hada indul haza. Kemény küzdelmek után puha, simogató kezek érintése várja őket.
− Szervusz, drágám. Milyen volt a napod?
− Eddig jó, de e pillanattól csodálatossá vált.
− Hű! Titokban versesköteteket bújsz?
− Gúnyolódunk, gúnyolódunk? Na, várj csak...
Nevető fiatalok, őszinte mondatok, sosem múló sóhajok, szerelmes óhajok. A boldogságban úszó pár csendes életének egyik meghatározó eleme a közös vacsora, amikor átbeszélhetik a fáradságos nap terheit.
− Ízlik?
− Tessék? Ne haragudj, de elvonta a figyelmem ez a páratlan ételköltemény!
− Peter, te mosolygó komoly!
Csalogat a csintalan turbékolás, de fájdalom, az élet-tér túl nagy ahhoz, hogy befejeződjön a maga módján. A telefon csörgése szakítja félbe a szépséges gondolatok szőtte szavakat.
− Halló! Peter...
− Sabienski.
− Igen, parancsoljon!
− Derekasan helytáll a munkahelyén.
− Igazán kedves, köszönöm.
− Minden sínen van, igaz?
− Persze. De kivel beszélek?
Válasz hiányában arca az értetlenség jeleinek kifutója lesz, amit felesége is észrevesz.
− Ki volt az?
− Nem tudom. Azaz mégis...
Kősziklák omlanak le Peter agyában, s benne ördögi gondolat fogalmazódik meg, mit egy újabb hívás szakít félbe.
−... Már megint maffiásat játszol? Tudom, hogy te vagy az...
− Félig eltalálta, Sabienski. Hogy melyik felét? Mindjárt rájön...
A telefonkagyló kapkod a levegőért, egyre nagyobb a szorítás rajta. A szavak, melyek fülébe másznak, a romlottság küldöttei. Jelentésük egyenként csupán hétköznapi értelmet nyernek, ám egybeforrva gonosz monológot testesítenek meg.
- -₪-
- Ideges, ritmustalan kopogtatás szakítja félbe Andreas Götzel esti programját. Legnagyobb meglepetésére Peter Sabienski áll előtte, amikor a dübögés mibenlétének okán kinyitja az ajtót. A kék szemű férfi életében először köszönés nélkül ront be egy lakásba. Meglehetősen ijesztő képet fest, ahogy jobb kezének mutatóujját a rémült tekintetű házigazdára szegezi.
− Mi az, hogy Götzel-projekt, Andreas!?
− Nem tudom, miről beszélsz, Peter.
− Minden csak üres beszéd volt, igaz?
Peter Sabienski orrnyergével merőleges helyzetben homlokára helyezi bal kezét, mutatóujjától hüvelykujjáig tartó támaszt képez, hogy ki ne törjenek fejéből a rémisztő gondolatok. Götzel homloka mindeközben verejtékben fürdik. Tudja jól, hogy ő maga és az eddigiekben jól bevált módszer is megbukott, így új recept alapján kell kifőznie a továbbiakat.
"Kényszerítettek! Nem láttam más kiutat, én magam már képtelen voltam többre. Szükségem volt rád. Megzsaroltak. Ezek nem kispályások! El akartam mondani..."
Fullasztó érzés fogja el, torka összeszűkülten préseli ki a szavakat. Hamis szavak terjengő bűze fojtogatja. Hazugságra hazugság a gyógyszer. A néma csendbe burkolózott férfiak közül Peter mozdul először. Hátat fordít Götzelnek, és az ajtó irányába tesz néhány lépést, mikor is a kétségbeesettségből feleszmélt köpcös férfi egyértelmű iránymutatást intéz a kék szemű fiatalember felé.− Ha szólsz a rendőrségnek, akkor mindennek vége. A családomnak, nekem, mindennek! És...
− Nekem is.
− Így van.
A szűkszavú, egyértelmű válasz után Peter arca sosem tapasztalt formát ölt. A megvetés, az undor és a szánalom triumvirátusának eredményeképpen létrejött grimasz képződménye rajzolódik ki.
-₪-
A történet eleje korábbi bejegyzésekben olvashatóak.